Életem talán egyik legmegrázóbb élménye, az apartheidből már 20 éve felszabadult Dél-Afrikai köztársaságban tett utunk során egy illegális nyomornegyed meglátogatása volt. 

Imizamo Yethu egy viszonylag kicsi bádogvároska Fokváros mellett. Létjogosultságát az adja, hogy ) amíg el nem dózerolják), hogy innen járnak be Fokvárosba dolgozni az annyira szegények, akiknek egy vacak gumipapucsuk sincsen.

Ezen a telepen több mint 33 ezren élnek tiszta víz és csatorna nélkül, olyan tákolmányokban amit mi disznóólnak sem használnánk. Villany van, azt egy nagyfeszültségű távvezetékről "lecsapolják", úgy néz ki az az egy oszlop, mintha egy cirkuszi sátor lenne, annyi vezeték indul el róla a szélrózsa minden irányába. 

Nem igazán mertünk/akartunk fényképezgetni, meg olyan fotómasinát villogtatni a telepen, ami többet ér mint ott három "családi ház" együtt. De ez az egy fénykép saját. Ha többet szeretnél látni, akkor üsd be a gugliba, hogy Imizami Yethi és nézegesd a képeket...

Egyedül az iskolájuk rendkívüli, ugyanis egy német házaspár odarittyentett egyet a telep szélére, ránézésre úgy 1-2 millió euróból.  

Nem a mérhetetlen szegénység a legmegrázóbb, legmeghatóbb itt. Hanem az olthatatlan kitörési vágy. Mert olyan falfirkát, graffitit találtunk az egyik - kiszuperált konténerből fodrászüzletté avanzsált - "épületen"?

Everything seems impossible, until it is done.

(Egy idézet Nelson Mandelától)