Van valami a világon, amiből minden nap minden egyes ember ugyanolyan mértékben részesedik. Lehetsz szegény, lehetsz gazdag, időből mindenkinkek napi 24 óra jár. Mégis úgy tűnik, hogy egyes embereknek ebből nem jön ki semmi, nem jutnak egyről a kettőre. Másoknak átlagos, keveseknek pedig tízszeres, vagy akár százszoros teljesítmény is kitelik. Hogy is van ez?

Persze mondhatnánk, hogy a prokrasztináció (=halogatás) az oka, és ez nagyrészben igaz is, de nemcsak erről van szó. Jobban mondva bújtatottan persze erről, de a nemhaladók nem feltétlenül tudják, érzékelik, hogy prokrasztinálnak. Ezt onnan tudom, hogy - tapasztalatból. Hiába világít valakiről ezer kilométerről, hogy a semmit pofozza, szinte az egyetlen, aki ezt nem veszi észre, és nem jut a tudomására, az maga a semmit pofozó ember. Ergo a szokásos személyiségfejlesztési mantra, hogyaszongya “ne halogass”, nem hat rájuk, mert ők nem halogatnak. Épp ellenkezőleg, pörögnek, mint a hülye, és úgy nincs semmi látszatja a ténykedésüknek.

Ugyanezt a jelenséget egyébként vállalati szinten is megfigyelhetjük. Attól még, hogy mindenki szorgosan dolgozik egy cégnél, nem feltétlenül jut a cég egyről a kettőre. Simán lehet, hogy minden szorgos munkatárs a semmit pofozza, és még csak nem is tud róla. Sőt, mivel nagyon szorgalmasan és lelkesen pofozza a semmit, ezért még dícséretet is elvár, amit ugyebár csak olyan főnöktől kaphat meg, aki maga sem lát át a szitán. Aki viszont átlát, annak a haja is égnek áll a szorgos tevékenység láttán, és nemhogy nem képes megdícsérni a háton prögőket, de egyenesen arra kéri őket, hogy ezt a remek szórakozást inkább hagyják abba.

Ez persze igencsak demotiváló. De mi mást, mi az ördögöt lehet tenni ilyen esetben? Kócsing? Biztos rossz kócs vagyok, de akárhányszor próbáltam, a lelkes, csillogó szemű rossz pörgést semmiféle pszichojátékkal nem tudtam leállítani. Az én tapasztalatom, hogy ilyenkor ki kell venni az illető kezéből a legót.

Itt azonban egy törésponthoz érkezünk. Dan Ariely TED-es előadása azt a helyzetet boncolgatja, amikor kísérleti személyek értelmes és értelmetlen munkavégzésért pénzt kapnak. https://www.ted.com/talks/dan_ariely_what_makes_us_feel_good_about_our_workIgen, a legós kísérlet. Az alanyoknak Bionicle-robotokat kell építeniük egyre csökkenő pénzmennyiségért, és az egyik esetben megdícsérik őket, és félrerakják a kész robotot, a másik esetben ott az orra előtt szó nélkül szétszedik, amit az imént készített.

Az a durva, hogy mindenki tudja, előbb-utóbb valaki szét fogja szedni a kis robotot, hisz jön a következő alany, annak is építenie kell valamiből. Sőt, előre tudják, hogy a Bionicle-robot építése valójában nem értelmes munka, nem lehet az. De az emberi psziché olyan beteg, hogy még ennek tudatában is másképpen viselkedik, ha a semmi püföléséért, 10 perc értelmetlen munkáért elismerést, vagy közönyt kap.

Én meg a harmadik fázisról beszélek, amikor valakitől elveszed a Bionicle-robotot építés közben. Ilyenkor az illető felmond.

Ha egy szervezet belesodródik az értelmetlen Bionlicle-robotok sorozatgyártásába, onnan már nem lehet emberveszteség nélkül kijönni. Vagyis ember legyen a talpán, aki ha megtudja, hogy amit eddig csinált, az értelmetlen, sőt, az elmúlt 1-2 évben is már értelmetlen volt, ezen túl tud lépni. Nem tud.

Valójában kétféle szervezetről, kétféle vállalati kultúráról beszélhetünk, és a kettő között nincs átjárás, egyikből a másikba nem lehet átmenni. Az egyik az “ezt mindig így csináltuk, most is így csináljuk” mentalitás, amibe egyébként nagyon könnyű belecsúszni, mert a rutin valóban megkönnyíti a munkát. De ebből sajnos egyenes út vezet a “mi ezt mindig így csináltuk, még a Sanyi bácsi mondta, ja ő már tíz éve elment” tudatállapotba, ami egyenlő a szervezet halálával.

A másik a startup-mentalitás. Ahol nincs erőforrás arra, hogy hülyeségeken kérődzzünk. Ahol újat kell teremteni nap mint nap, különben jön a redőnyös, és lehúzza a redőnyt. Ahol a tervek csak arra valók, hogy legyen mitől eltérni. Ahol nincs “kedvenc munkám”, hanem mérés, validálás, és döntés van nap mint nap.

Elsőre azt gondolnánk, hogy ez utóbbi helyen rosszabbul érzik magukat az emberek, mert igen gyakori életélmény, hogy jön valaki, és kiveszi a kezéből a legót. De nem. Egyrészt azárt nem, mert ilyen helyen a kultúra része a mérés, a döntés és a változtatás, és ha ezt tudatosítjuk magunkban, le tudjuk szerelni az ősemberpszichét. Másrészt egy startupszerű környezetben a döntés nem (teljes egészében) felülről jön. A mérésekben bárki részt vehet, és a saját szemével láthatja, hogy amit csinál, a mérések szerint hatékony, vagy értelmetlen. Így a tevékenység megváltoztatásában vagy leállításában is részt vehet. 

Harmadrészt az idő. Vajon melyik munkahelyen tölt el jobb érzés, ha megnézed azt a néhány évet, amit ott töltöttél, és visszatekintesz munkád eredményére? Még akkor is a startup-mentalitás győz, ha menet közben akár a munkád felét ki kellett dobni, mert a másik fele, na az igazi értékteremtő alkotás! Műalkotás!