Ennek a cikknek az első részét (A globális felmelegedésre a válasz Afrikában van) másfél éve írtam. Megírtam, négyszázezren (!) olvasták, majd többségünk nem csinált semmit - én sem. Azóta is csak a sodródás megy. Ebben a cikkben arról írok, mi az, ami felé sodródunk.

És persze arról is, tehetünk-e mi magunk valamit e szép sors ellen?

(Kedves trolljaim! Nem fogjátok tudni rámfogni, hogy Greta Thunberg vette el az eszemet. Az első részt 2018 márciusában írtam, Greta pedig fél évvel később, 2018. augusztusában aktivizálódott. Tehát már előtte is hülye voltam �)

Na lássuk: mitől kell félnünk igazán a klímaválzotás kapcsán? Valamifajta ismeretlen láncreakciótól. Ezt honnan tudom? Klímakutatóktól.

Van egy pár biológus ismerősöm, akik manapság riadt tekintettel járnak a világban, és armageddonra készülve erőltetett tempóban önellátásra rendezkednek be. Mint anno nagyanyám, aki televette a padlást mosóporral. Vagy Hofi Géza, aki televette a fürdőkádat benzinnel (4:13-nál). Egyelőre albán betonbunkert nem építenek, de… 

Mondtam nekik, stukkert is vegyenek, mondták, meglesz az is.

Na de mitől rettegnek konkrétan? Hát megkérdeztem.

Nos, nem az 1,5-2 Celsius fokos melegedéstől, hanem valami olyan láncreakciótól, ami beláthatatlan változásokat okoz az időjárásban. Mert ha csak annyi történne, hogy 1,5 Celsius fokkal felmegy az átlaghőmérséklet, vidáman termelnék a narancsot a kiskertben, oszt jónapot. 

De mi van, ha nem csak ennyi történik? Hanem még mi?

Ó-ó-ó-ó Afrika!

Van a világon egy terület, amelynek a történelmét újabban teljesen átírták a történészek. Ez pedig a Szahara. Mi még úgy tanultuk, több millió éve homok borítja. A legújabb kutatások szerint azonban maximum 6-8000 éve ilyen, amilyennek mi ismerjük. A homok alatt kiszáradt tavak és folyómedrek, VALAMINT emberi települések találhatók.

A Szahara e tekintetben nem egyedülálló. Szinte mindegyik nagy sivatag közepén (a homok alatt) áll egy értelmezhetetlen ősi város. Takla Makan. Kara Kum. Atacama. Mojave.

Lassan ott tartunk, hogy mindenki találhat magának egy saját, különbejáratú ősi civilizációt a Google Earth segítségével.

A Szahara területén (=alatt) nemrégiben (ismét) megtalált Garamantes-civilizációról már Hérodotosz is írt, de nem vettük őt komolyan. 2500 évvel később a Népszabi is megírta a Garamantészek tragédiáját, amikor műholdfelvételek alapján kiderült, mit rejt a sivatag homokja. Majd a Népszabadság is elpusztult.

Egyébként Hérodotosz korában már nagyon lehanyatlóban voltak: egy kisebb népcsoport próbált felszín alatti vízvezetékekkel, felszivattyúzott talajvízzel öntözni. Manapság a területen nem ritka az 55 Celsius fokos hőmérséklet, az éves csapadék mennyisége pedig 1 cm - mármint azokban az években, amikor egyáltalán esik. Egy igazi Dubaj! 

Ki az a hülye, aki kezdetleges technológiával, kőbaltával ide várost épít? Nyilván nem úgy indult ez a civilizáció, hogy teveháton berobogtak a sivatag közepére, és elkezdtek talajvizet keresni. Ehelyett az történt, hogy beköltöztek a paradicsomba, majd lassanként forró lett a lábuk alatt a talaj. Kész csoda, hogy a talajvizes öntözési technológiáig eljutottak - mondjuk muszáj volt szegényeknek. De így is a természet győzedelmeskedett: a talajvíz szinjte a kitermelés miatt egyre mélyebbre került, végül teljesen kiszáradtak a földalatti kutak is.

Amúgy ez nem egy ipicipi civilizációcska volt ám: “in an area of about 2500 square kilometers, we’ve located 158 major settlements, 184 cemeteries, 30 square kilometers of fields, plus a variety of irrigation systems”. Picit nagyobb volt, mint az ókóri Egyiptom.

Két fontos dolog a “homokba ágyazott”, eltemetett civilizációkkal kapcsolatban: 

1. ezek a népek nyilván nem a homok alatt építkeztek és éltek, és nem homokot ettek
2. nem élhettek sok millió évvel ezelőtt, mivel akkoriban még nem volt Homo Sapiens

Tehát?

Tehát a ma ismert Szahara, a végeláthatatlan homoksivatag nem sokmillió, hanem csupán párezer éves. Érdekes, hogy ebben már lassan megegyeznek a vélemények. A Wikipedia-cikk ugyan még 2,5 millió évesnek írja, de nem tagadja a közel harmincezer darab (!) krokodilos és egyéb buja (!) élővilágra utaló sziklarajzot sem, amit nyilván nem a természet rajzolt a Szahara kellős közepére, Taszilin-Ádzserbe, és nem is 2,5 millió évvel ezelőtt. 

Amúgy Taszilin-Ádzser barátságos hely, nem meglepő, hogy tízezer éve még hemzsegtek itt a krokodilok:

Már csak az a kérdés, hogyan tűnt el innen a víz szinte nyom nélkül? Kihúzták a dugót? És mennyi idő alatt folyt el?

Tudományos bizonyítékok vannak arra vonatkozóan, hogy a zöld Szahara piszokgyorsan, néhány emberöltő leforgása alatt (100-500 év) vált a világ legnagyobb sivatagává. Nézzünk meg két különböző tudományos bizonytékot arra vonatkozóan, hogy a folyamat iszonyatosan gyorsan zajlott le:

1. David McGee (MIT) módszere: mennyi a homok? Vizsgáljuk meg, hova viszi, és hol rakja le a szél a szaharai homokot, ott ássunk le, és nézzük meg, melyik évben mennyi szaharai homok jött az égből. A számsort írjuk be egy közönséges Excel-táblába, majd csodálkozzunk nagyokat. Upsz! A Szahara maximum 500 év alatt száradt ki, de lehet, hogy gyorsabban!
2. Stefan Kröpelin német kutató módszere: mennyi a növény? Stefan egy Csád-környéki tó mélyén furkált az iszapban, s a tóba hullott zöld növényi anyagok mennyiségének szintjét (csökkenését) mérte évről évre. Neki is kb. 500 év jött ki. 

Az elsivatagosodás egy megállíthatatlan láncreakció volt: valahol nagyobb felületen felszínre került a talaj, emiatt felmelegedett, kiszárad. A meleg levegő felfelé száll, elkergeti az esőt. Ettől még nagyobb területen szárad ki a növényzet, ettől még melegebb lesz stb. A sokezer éve beindult elsivatagosodás mind a mai napig tart. A Száhel-övezetbéli országokat északról folyamatosan fojtogatja az egyre terjeszkedő sivatag. Az afrikai zöld fal projekt a sivatag megállítását tűzte ki célul. 

S hogy mennyi eső eshetett a kiszáradást meglőzően a Szaharában? Baromi sok. Archeológusok a Szfinx kiásása óta tudják, hogy a Szfinx melletti támfalon vízerózió(!) nyomai láthatóak. Csak épp nem tudták a tényt betenni sehová a sokmillió éve kiszáradt Szahara elméletébe, ezért átugrották. Upsz!

De aki nem vak, szabad szemmel, könnyedén maga is (be)láthatja. Nem kell Harrison Fordnak lenni a felfedezéshez. Csak megveszed a jegyet a Szfinxhez, odasétálsz, és lefényképezed. Mit látsz?

• a szélerózió vízszintes sávokat húz a homokkőbe (a Szfinx teste ilyen), mert a szél vízszintesen fúj
• a vízerózió pedig függőlegeseket (a támfal ilyen), lévén hogy a víz lefelé folyik…

Íme a Szfinx, s mellette a támfal (a piros nyíl a támfalra mutat):

Csak akkor nem ismered fel, hogy ez vízerózió, ha még sosem voltál kajaktúrán. Ugyaniyen a folyópart, ahol kiemelnek 20-50 hajót a vízből, és visszafolyik a sok víz a mederbe. A Szfinx tappancsa is ilyen az újkori kőburkolat alatt. 

Valószínűleg a testén is vízerózió volt, de azt a szél már átdolgozta. Ami azonban mélyen a homok alatt volt, az változatlan maradt, konzerválódott. A Szfinx az elmúlt pár ezer évben ugyanis nyakig ült a homokban. Napóleon még ezt látta:

Már csak az a kérdés, hogy mi okozta ezt a drámai változást az éghajlatban?

Sersé lá fámm?

Bocs, hogy ezt kell mondjam, de az ember. A szaharai népek maguk. S hogy hogyan? 

• a vadállatok kultikus célokból történő tömeges kivégzésével (ez az isteneknek kellett)
• az erdők-szavannák felperzselésével (ez a földműveléshez kellett)
• a maradék kórók lelegeltetésével (ez az életbenmaradáshoz kellett)

Erre nem én adom a szavamat, hanem egyrészt a tekintélyes Smithsonian múzeum kutatói, másrészt David K. Wright kutató, aki elsőként mondja ki, vállalja fel, hogy a Szahara kiszáradásának emberi tevékenység az oka. A tanulmány címe: Humans as Agents in the Termination of the African Humid Period.

Mitől rettegnek tehát a riadt tekintetű tudósok manapság? Egy a szaharaihoz hasonló megjósolhatatlan, ám irtózatos horderejű klimatikus láncreakció beindulásától.

Megtörténhet-e ez még egyszer? Ki tudja? A Szahara elsivatagosodásakor 4 Celsius fokkal ment fel a hőmérséklet, és véget ért az utolsó jégkorszak. Most a hőmérsékletemelkedés megy elöl, de utána vajon mi jön? Mit hoz magával? Mi lesz, ha megfordul a Golf-áramlat, eltérülnek az évszázados szelek, elolvad a sarki jég stb.? Senki sem tudja.

Itt van előttünk egy alig párezer éve lezajlott klímakatasztrófa, ezt a sorsot nyilvánvalóan el szeretnék kerülni. De hogyan?

Rengeteg korai civilizáció pusztult el az általa okozott környezetpusztítás miatt, és jelenleg is efelé tartunk. De van egy nagy különbség, ami bizakodásra adhat okot: most először a történelemben tudjuk, hogy ezt mi okoztuk, s még azt is tudjuk, hogyan. Kiástunk és elégettünk egy csomó dínótetemet, ennyi.

Van-e megoldás?

Igen, sőt, egymással párhuzamosan több módszer is kibontakozóban van. Nekem nincs kétségem afelől, hogy ezt a problémát is ugyanúgy megoldja az emberiség, mint az ózonlyuk-katasztrófát. A pattern ugyanaz: a galibát mi okoztuk, tudjuk is, hogy hogyan, és bármilyen gazdasági erő is állt ellen a hiba kijavításának, a többség akarata győzött.

Most ráadásul a gazdasági erők is a változás mögé álltak. A megújuló forrásból származó villamos energia akkor is olcsóbb, mint a szénerőmű, ha Donald Trump az élete árán is nyitva akarja tartani a szénbányákat. A megújulók árzuhanása akkor is le fogja nyomni az olajat, ha maga Jockey Ewing veszi kézbe a dolgokat.

A villanyautózás akkor is le fogja nyomni a benzinest, ha minden okos az ellenkezőjét állítja, mivel a villanyautók előállítási költsége még a Bloomberg szerint is olcsóbb lesz már 2022-ben, mint a belsőégésű változatoké. Ja, hogy nincs elég battery? Hát majd lesz. Avagy volt-e olyan kor, amikor nem volt elég üveg ahhoz, hogy mindenkinek üvegablaka legyen? 

Egy hasonló rémisztő eset 1988-ból: sajnos nincs elég RAM memória a világ igényének kielégítéséhez. És soha nem is lesz!

Nincs elég Lítium a Földön sajnos. Anno vasérc sem volt elég sajnos. De kiástuk. Nem értem, miért kell azon jajongani, hogy az elmúlt ezer évben senkinek nem kellett a Lítium, következésképpen senki nem foglalkozott azzal, hogyan lehet elérhetővé tenni a rendelkezésre álló 230 milliárd tonnányit. Ha foglalkozunk vele, lesz technológia. Period.

Ez a változás, mivel gazdaságilag megalapozott, megállíthatatlan. A zöld energia győzni fog, ez csupán idő kérdése. 

Már csak az a kérdés, ki fogja kiszedni a levegőből a felesleges CO2-t? A nemzetek? A kormányok? Az államok?

Sokan azt gondolják, és én is ebbe a körbe tartoztam, hogy majd a kormányok megoldják ezt a problémát is. Ez csak akkor lenne igaz, ha a CO2-kivonás politikai haszna magasabb lenne, mint hülyeségeket beszélni nagy tömegek előtt. Lássuk be, a hülyeség sokkal több választót ragad magával, tehát ezen a téren kormányzati beavatkozásra nem érdemes számítani. Még akkor sem, ha pl. a magyar kormány látszólag jelentős erőfeszítéseket tesz az ország visszaerdősítése érdekében.

Mi vagyunk azok, akik tényleg tehetünk valamit. Mi, magánszemélyek.

Na de mit?

Thomas Crowther, a svájci Federal Institute of Technology Zurich professzora kiszámította, hány dekarbonizáló automatát (=fát) kellene ültetni ahhoz, hogy érdemi mennyiségű CO2-t vonjunk ki a levegőből. Nos, alig 1 trilliót, amivel az ipari forradalom óta kibocsátott széndioxid 2/3-át lehetne kivonni a legevőből.

Hová lehet elültetni ennyi fát? Thomas nem a levegőbe beszél, tanulmányában műholdfelvételek alapján meghatározta, hol vannak azok az elhagyatott, senkiföldje területek, amiket be kellene erdősíteni. Az a durva Thomas javaslatában, hogy nulla négyzetméter ember által jelenleg is használt területet kellene feladni az 1 trillió fa érdekében!

Van hozzá egy weblap és egy app is: a https://www.trilliontreecampaign.org számai szerint 2006 óta 13 milliárd új fát sikerült elültetni. Az évi egymilliárd új fa. Tehát lassú a tempó, mert így ezer év alatt jön ösze az 1 trillió. Itt jövünk a képbe mi. Vessünk a térképre egy pillantást, hol zajlik nagy ütemben faültetés a világban:

Nyilvánvalóan ezen a területen is le vagyunk maradva a hanyatló nyugattól, lásd az alábbi térképen, de hát ez “így van rendjén”, a kelet az kelet:

Az üzenet egyszerű, mint a faék: ültess fát. Ha nem hiszel a CO2-ben, akkor azért, mert a fák porszűrők, árnyat adók, zajvédők, bútoripari alapanyagok, kis madárkák búvóhelye, oxigéntermelők és még az orrodat is tisztíccsa. Ültessük vissza azokat az erdőket, amiket a rómaiak kiirtottak. Mit adtak a rómaiak? Ebben az esetben elvettek.

Ültess fát, ültess erdőt. Idén ne műanyag biszbaszokat vegyél karácsonyi ajándéknak, hanem egy csokor erdőt. 

Látogass el ide: https://www.myforest.hu/ 

Félelmetes jövő mesterséges agyakkal, robotokkal és a homo sapiens leigázásával! Csak itt, csak most, hölgyeim és uraim! Két pengő!

AI: Artificial Intelligence, mesterséges intelligencia - a gyengébbek kedvéért :-)

Na vágjunk bele.

Én egyáltalán nem vagyok féltékeny a fúrógépre, hogy gyorsabban és pontosabban fúr lyukat, mint én puszta kézzel. Ugyanígy nem vagyok féltékeny a fűnyíróra sem, hogy szebben és gyorsabban vág füvet, mint én, mondjuk egy sarlóval.

Féltékenyek legyünk-e az AI-ra, ha jobban sakkozik nálunk? És ha jobban ismer fel CT- és röntgenfelvételeket? És ha jobban vezet, mint mi?

Vajon az AI egy újabb szerszám, egy “fúrógép”, vagy egy új intelligens faj? A kérdés jogos, mert ha sakkozni és jogászkodni már most jobban tud, mint az ember, akkor szerszám-e még, vagy már ember? Jelen állapotában még egészen biztosan szerszám. 

Az 1589-ben feltalált kötőgép is jobban tudott kötni, mint a kor emberei, és hát volt idő, amikor sokan elveszítették az állásukat ilyen-olyan masinák miatt, de senki nem gondolta, hogy a nála ezerszer ügyesebb, gyorsabb, pontosabb kötőgép egy új intelligens faj lenne.

Ezt egyelőre most sem kell gondolnunk. De az a helyzet, hogy az AI jön föl mint a talajvíz. A 90-es években írtam egy könyvet arról, miért lehetetlen megvalósítani Szrípiót (3PO), és miért nem fog soha szembejönni velünk az utcán. Erre tessék, íme a Boston Dynamics alkotása:

2010 tájékán történt valami, ami felülírta a józan észt és a számításaimat. Úgy hívják, deep learning, és már most sokkal jobban lát, hall, sakkozik, mint a homo sapiens faj tagjainak többsége. Mondjuk tudata nincs egy gramm se. Pont annyira öntudatos, mint egy kötőgép, vagy egy merőkanál.

Én a 90-es évek elején neuronhálózat alapú karakterfelismerő rendszeren dolgoztam. Küzdöttünk derekasan, de 91-92% fölé sosem ment a felismerési pontosságunk. Több évnyi fejlesztési tapasztalat birtokában arra jutottunk, hogy ez ennél nem lesz jobb. Arra jutottunk, hogy a mennyiség (jó sok neuron) sohasem fog átcsapni minőségbe, mint ahogy egy halom tégla sem lesz intelligensebb attól, ha még egy halom téglát odataligázunk és ráborítjuk az eredeti kupacra.

Aztán mégiscsak átcsapott a mennyiség minőségbe. Bizony! Ha megfelelő módon taligázod oda a további neuronokat, lőn csoda. Lássunk egy csodát:

AlphaZero

https://deepmind.com/blog/alphazero-shedding-new-light-grand-games-chess-shogi-and-go/ 

Az AlphaZero a Google egyik deep learning alapú masinája, ami négy (4!) óra leforgása alatt önállóan, emberi beavatkozás nélkül emberfeletti szinten megtanult sakkozni. Ráadásul úgy, hogy semmiféle adatbázist, az elmúlt 500 év nyitólépéseinek katalógusát, semmi ilyesmit nem kapott. Csak a sakk szabályait (a ló görbén lép, a berosálás intim dolog, a paraszt nem tud tolatni, ilyeneket). 

Nesze neuronháló, tanulj sakkozni. Ezt úgy csinálták, hogy két AplhaZero addig játszott egymás ellen, míg egyikük sem bírt a másikkal. Négy óra alatt kész volt a sakkzseni.

Mit jelent az, hogy “emberfeletti szint”? Hát azt, hogy a sakknagymesterek csak lesnek, hogy milyen húzásokat csinál. Egy példa: az embernek nehezére esik beáldozni a királynőt, mert az “sokat ér”, de AlphaZero nem tudja, hogy az “sokat ér”, ezért a győzelem érdekében simán hagyja lekaszabolni a királynőt is. És pont ezzel nyer.

Garry Kaszparov ezt írja az AlphaZero-ról: “The implications go far beyond my beloved chessboard... Not only do these self-taught expert machines perform incredibly well, but we can actually learn from the new knowledge they produce."

Magyarul: “Az Alphazero hatása túlmutat az általam szeretett sakktáblán… Nemcsak hogy ezek az öntanuló gépek hihetetlenül jól játszanak, de abból a tudásból, amire szert tettek, mi is tanulhatunk újat.” 

Csoda tehát már most is van, de a tudatosság szikrája sem jelent meg ezekben a “mesterségesen intelligens” eszközökben. Még csak azt sem tudja, hogy ő egy sakkgép, és hogy sakkot játszik. Pont annyira tudja hogy ő sakkgép, amennyire a műanyag vonalzó tudja magáról, hogy ő egy műanyag vonalzó. 

Ha viszont egyszer már bekövetkezett a csoda, és a mennyiség átcsapott minőségbe, bekövetkezhet-e ismét, és öntudatra ébredhetnek-e a gépek? Ennek is utánajárunk.

De ne rohanjunk ennyire előre.

WFT is deep learning?

Korábban írtam egy cikket (Hogyan ismerjünk fel egy zsiráfot egy kockás füzet segítségével), amiben leírtam 1 db neuron működését. Röviden: az agyi neuron egy mini számológép. Adod be neki a számokat, ő meg oszt-szoroz (sokkal inkább: van benne egy sokváltozós függvény), és a végén kiköp egy eredményt. Ha bedobálod neki, hogy egy állatnak hány lába van, milyen hosszú a nyaka stb., ezekkel elbűvészkedik, és kiad egy eredményt, hogy az adott élőlény egy zsiráf. Vagy nem zsiráf.

Ennyit tud egy darab neuron. Halál pontosan felismer egy zsiráfot, HA (HAHA!) össze tudod szedni neki a zsiráf megfelelő jellemzőit. 

Az elmúlt évtizedekben végig az volt a probléma a neuronhálózatokkal, hogy akkor működnek jól, HA mi jó előre már gyakorlatilag megoldottuk a feladatot, és a megfelelő jellemzőket összevadásztuk a felismerni kívánt tárgyról/állatról/jelenségről. HA a programozó ki tudta vonni a macska jellemzőit egy fotóról, AKKOR a neuronhálózat fel tudta ismerni a macskát. De valljuk be, ebben az esetben a neuronhálóra nincs is szükség, mert a kivont jellemzők alapján egy kockás füzet segítségével is fel lehet ismerni a macskát.

Sőt, még a kockás füzet sem kell. Józsi, a programozó felismerte a macskát. Nagy cucc!

A mi szerencsétlenkedésünk a 90-es években nagyjából abból állt, hogy megpróbáltuk algoritmikusan (értsd: leprogramozva) megállapítani, hogy egy kézzel írt szövegben mitől “a” betű az “a” betű. De hát pont az a lényeg ebben a feladatban, hogy senki nem tudja, mi a lényeg. Pont ugyanolyan feladat, mint leírni, hogyan biciklizel, vagy zongorázol. Hát tudja a jó fene! Az csak úgy megy.

Nos, ahogy mi elakadtunk 90%-nál, mindenki más is elakadt, és a neuronhálókat elkezdte betemetni az idő vasfoga, hogy legyen itt egy durva képzavar is. Egyetlen ember nem adta fel a küzdelmet, Geoffrey Hinton. Ez az őrült ember továbbra is hitt a neuronhálózatokban, és addig-addig küzdött az elemekkel és az évtizedekkel, míg 2006-ra feltalálta a deep learning nevű csodát.

Mit tett Geoffrey, amit addig senki más? 

A digitális neuronhálózatok, és a tanításukra szolgáló Back Propagation algorimus “százévesek”. Ugyanígy a többrétegű (deep) neuronhálózatok is. Amit azonban a korábbi kísérletezők elbaltáztak az az, hogy mondjuk egy képfelismerő neuronhálózat tanítását véletlenszerű paraméterekkel indították el, nem lévén jobb ötletük egymilliárd pici számológép alapbeállítására. 

Ez azonban olyan, mintha azt feltételeznénk, hogy a mi agyunknak nincs alapbeállítása, nincs szerkezete, és egy kupac szürke trutyi próbálna értelmet találni a világban. De az agyunk nem trutyi. Igen finom belső szerkezete van. Mi már csak finomhangoljuk életünk során.

Geoffrey Hinton módszert találta arra, hogy mondjuk egymilliárd darab, beszédfelismerésre csatasorba állított neuron ne szürke trutyi állapotból próbáljon felgyógyulni a beszédfelismerés feladatához, hanem a tanítás előtt a neuronhálónak már legyen valami belső szerkezete, ami a feladatra alkalmassá teszi, amit a tanítással már csak finomhangolunk. Ez volt az áttörés az AI-ban. Dátum: 2006. Pépör: https://www.cs.toronto.edu/~hinton/absps/fastnc.pdf 

“There is a fast, greedy learning algorithm that can find a fairly good set of parameters quickly, even in deep networks with millions of parameters and many hidden layers. The fast, greedy algorithm is used to initialize a slower learning procedure that fine-tunes the weights. After fine-tuning, a network with three hidden layers forms a very good generative model.”

Ugyanez emberi nyelven: http://www.andreykurenkov.com/writing/ai/a-brief-history-of-neural-nets-and-deep-learning-part-4/ 

Hinton feltalálta a felügyelet és emberi beavatkozás nélküli tanulás fázisát. Ebben a fázisban a neuronháló “nézegeti” a bemenő adatokat, és megpróbál csoportokat, halamazokat készíteni, de nem úgy, hogy mi mondjuk meg neki, hogyan csoportosítson, hanem önállóan. Lát, amit lát, hall, amit hall, és csoportosít, ahogy jónak látja.

Magyarán többé nem a programozó dolga kihámozni és leprogramozni, hogy mitől “a” betű az “a” betű, hanem egy csomó íráskép alapján azt reméljük, hogy a neuronhálózat egy csoportba fogja sorolni az “a” betűket. Hogy pontosan miket köt egy csoportba - nem vezéreljük, sőt, nem is tudjuk. Lesz, ami lesz. Alaphálózat lesz.

Ezután az így felkantározott alaphálózatnak kezdjük megtanítani az “a” betűt, de ekkor már csak finomhangolunk, illetve felcímkézzük azokat a halmazokat, amelyek maguktól létrejöttek.

És ennyi. És lőn áttörés.

Ez azonban felvet egy érdekes kérdést, amit itt nem bontunk ki. Ha ez a módszer így működőképes, akkor nem lehet, hogy az embernél is így áll össze a látás? Az őzikénél nem, mert erre nincs idő, ő veleszületett látással és képfelismeréssel rendelkezik, különben azonnal megeszi a ... vadász. Az emberi csecsemőnél azonban így áll össze. Hetekig tart, amíg csak katalogizál, de nem ismer fel semmit. (Mondjuk jobbára nem is lát…)

Forrás: http://www.origo.hu/egeszseg/terhesseg/20130705-megmutatjuk-hogy-latja-az-ujszulott-a-vilagot-latas-szin-tererzekeles-eleslatas.html 

Hinton és csapata először a Youtube-ról lekapkodott véletlen képkockákkal etették meg az öntanuló neuronhálózatukat, s a végeredmény mindenkit meglepett. Az öncsoportosító fázis ugyanis három kiemelkedően gyakori objektumot talált a képeken: emberfej (ez tudhattuk volna magunktól is), teljes (álló) ember, és …. macska :-)

Na igen, a Youtube videóinak harmada macskás. Amit azonban határozottan le kell szögeznünk, hogy a rendszer nem tudja, hogy embert vagy macskát katalogizált. Mindössze hasonló képeket csoportosított. Ebben a fázisban még nincs is rajta címke, hogy ez ember, az pedig macska. Majd amikor a tanítás során rákerül a címke, … - akkor sem fogja tudni, hogy mi az az ember, és mi a macska. Ezek a rendszerek értelem nélküli katalogizálógépek csupán. Ha CT-felvételeket katalogizálunk velük, akkor is csak azt a címkét böfögik vissza, amit mi ragasztottunk az egyes csoportokra: ez egy rákos tüdő. Ebből a rendszer csak két dolgot nem tud: hogy mi a rák a rák, és mi a tüdő a tüdő.

Jöhet valami érdekes végre? Akkor jöjjön az image-net verseny!

Image-net

Az image-net egy 15 millió fotóból álló adatbázis, melynek különlegessége, hogy a fotók szépen katalogizálva és címkézve vannak, tehát ideálisak egy képfelismerő verseny megszervezésére. (Csak eperből 1478 kép van, hát még a többi! ) A versenyt 2010-ben rendezték meg először, mi 2012-től nézzük az eredményeket. De előtte nézzünk halakat:

2012, AlexNet

2012 az az év, amikor Geoffrey Hinton és csapata benevez, és elsőre úgy elviszik a pálmát, hogy a versenybírák azóta is keresik! Az ő fellépésük előtt ugyanis a 15 milliós adatbázison a legjobb felismerési hibaszázalék 26,2% volt, és ezt Hintonék egy lépéssel megfelezték, 15,4%-ra leszorítva azt. A versenyző neuronháló neve: AlexNet, és 15 rétegű, azaz deep. (És igen, tudom, konvolúciós, de arról volt szó, hogy szakmai halandzsát nem írok ebbe a cikkbe.)

A 15,4%-os hibáta még mindig azt mondhatjuk, hogy hulladék (az ember felismeréséhez képest), de akkora lépés, mint ide Jósvafő. Ráadásul egy öntanuló rendszer produkálta. Volt is heje-huja, meg dínom-dánom! 

2012 az az év, amikor a Deep Learning a nagy nyilvánosság előtt bizonyította életképességét. De lássuk, mit hozott 2013!

2013, ZF Net

2013-ra már mindenki a deep networking lázában égett, a ZF Net nevű “műalkotás” a felismerési hibát 11,2%-ra vitte le, emellett a csapat készített egy eszközt, amivel bepillantást nyerhetünk a mély rétegek által felismert alakzatokba. Ezen a képen a 3, 4, 5 rétegek alakzatfelismeréseit láthatjuk az image-net képein, a “szürke zónában” jól kivehető a kutyaorr, a bagolyszem és például az emberi arcok. Nagyon fontos elismételni, hogy ezeket az alakzatokat a rendszer egyedül ismerte fel, emelte ki a képekből.

2014, VGG Net

A következő év szenzációja a 7,3% os hibarátával büszélkedő VGG Net neuronhálózat. Figyeljük meg, hogy három év alatt a hibaszázalék 26,2%-ről 7,3%-ra zuhant, és még nem értünk a végére! Amit a VGG Net csapata csinált, az ismét maga a csoda. A rétegek számát felvitték 15-ről 19-re, míg a neuronjaikat brutálisan leegyszerűsítették. Ostoba neuronok + mélység = 7,3%.

2015, GoogLeNet

És belépnek a nagyágyúk a versenybe! A Google megoldása a hibarátát 6,7%-ra csökkenti, és hogyan? Hát a rétegek számának növelésével. 22 rétegű neuronhálójuk ismét ad egy pofont a természetnek. De még mindig nincs vége, jön 2016!

2016, Microsoft ResNet

Ha egy versenybe a Microsoft beszáll, bármilyen későn indult is, megnyeri. A pokoli ResNet a képfelismerési hibát 3,6%-ra szorítja le, amiben az a meglepő, hogy ez már SZUPEREMBER szint, mert az image-net képein a halandó földi emberek felismerési hibaaránya magasabb ennél, 5%. 

(A fenti adatokat ebből az elemzésből vettem: https://adeshpande3.github.io/The-9-Deep-Learning-Papers-You-Need-To-Know-About.html)

Hogy a túróba’ érték el ezt a szenzációs eredményt? Tipp: csak nem a rétegek számát növelték meg? De igen. 152 (százötvenkettő) rétegű neuronhálózatuk valószínűleg mélyebb, mint amennyit az emberi agy a képfelismerésnek szán, így tán nem meglepő, hogy nyers erővel, de megverték a homo sapienst. (H.J. korrekciója: A ResNet hálóban kellett egy trükk - az úgy nevezett skip connection - ami lehetőve tette, hogy működjön a dolog.)

Innentől nincs hová tovább versenyezni. Ez olyan, mint a viccben: “Gyerekkoromban bélyeget gyűjtöttem. Aztán édesapám hazaállított egy teli bőrönd bélyeggel. Azóta nem gyűjtöm a bélyeget.”

Ugyanez megtörtént a hangfelismeréssel is, és az összes, eddig az ember privilégiumának számító feladattal is ez fog történni. A gépek már nemcsak falfúrásban lesznek jobbak nálunk, hanem zeneszerzésben is. 

De legalább nincs eszük! Mármint a gépeknek!

Még Geoffrey Hinton is úgy véli, amit idáig elértünk, az egy csinos kis zsákutca. AI-nek, intelligensnek nevezzük, de cseppet sem intelligens. Mindegyik egy-egy célgép, nulla intelligenciával. Intelligens akkor lehetne, ha mondjuk egy új tárgy felismeréséhez nem millió minta megtanításán keresztül vezetne az út, hanem elég lenne megmutatni egyet. 

Az embernek elég megmutatni egy fűrészt egyszer, hogy az összes többit felismerje. Mert intelligens. Intelligens abban az értelemben, hogy érti, mi az a fűrész. És ezt a megértést, a megértés algoritmusát nem találják a szakértők semerre sem. Mi több, nem értjük a megértést. Óriási hézag tátong az emberi ismeretek tárházában ezen a ponton. Fogalmunk sincs, hogyan működik a megértés. És amíg ez nincs meg, elég nehéz leutánozni.

Pedig a megértés a kulcsa a teljesen autonóm gépeknek. Amíg egy robot nem érti, hogy az ember egészségére ártalmas, ha a teste ugyan bekerül házba, de a feje kint marad, miután gondosan bezárta az ajtót, addig minden “intelligens” rendszer életveszélyes.

Nem beszélve az érzelmekről, szándékokról, célokról, félelmekről és még sorolhatnám. Ezekről az égvilágon semmit nem tudunk, azon kívül, hogy léteznek. Minden olyan emberi találmány, ami a természetet utánozza, a természet megértésére épül. Előbb érteni kellett a madarak reptét és a felhajtóerőt, mielőtt repülőgépet tudtunk volna építeni.

Egyszer már azt hittük, értjük az agy működését, ám ez a milliókörös, de legalább megértés nélküli tanulási módszer nem az igazi. Nem hozza el a megértést.

2017-ben Geoffrey Hinton, a Deep Learning atyja ezt méltóztatott kiejteni a száján: 

"My view is throw it all away and start again. I don't think it's how the brain works. We clearly don't need all the labeled data."

(https://www.i-programmer.info/news/105-artificial-intelligence/11135--geoffrey-hinton-says-ai-needs-to-start-over.html )

Nohiszen! Dobjunk ki mindent, és kezdjük elölről?

Nem, Geoffrey, nem kell kidobni. A látás valószínűleg tényleg így működik az embernél is. Nem kidobni kell, hanem hiányzik fölé még egy réteg, a megértés. Ezt a réteget még mindig mi tesszük hozzá, a gépkezelők. A gép mellett álló ember. Ha lenne a gépben megértés, már a harmadik macskára azt mondaná a rendszer, hogy “igen, ez is egy macska, nagyon unom már”. Nem kellene neki félmillió macskát megmutatni mindenféle kitekert pózban.

Tehát öntudatra ébredhetnek a gépek? Ezek a gépek még biztosan nem. Belátható időn belül ez nem várható. Jobban mondva: valami gyökeresen új AI-réteg nélkül ez nem várható. Addig marad az, hogy a telefonom jobban “ért” (= nem érti) minden emberi nyelven, mint én. De én ezen nem sértődöm meg, sőt, örömmel veszem. A gép forog, az alkotó pihen.

Szrípió még egy távoli galaxisban van.

Április elején bolondok napi akciót hirdettünk, egyet fizet, kettőt kap, három napon át. “Privát” számról csörög az ügyfélszolgálati telefon . Próbálom felvenni, bíp-bíp-bíp, letette. Megint csörög. Felveszem, nem hallok benne semmit. Leteszem. Megint csörög. Felveszem, süket csönd, mondom is a túloldalnak, hogy nem hallok semmit, leteszem. Ez még hatszor. 

Hetedikre végre van hang, egy idős asszony hangja: “Háló! Itt állok az irodánál az unokámmal, de nincs itt senki!”. Hát, mondom, ott tényleg nincs senki, home office-ban van az egész csapat. És mit tetszik ott keresni? 

“Az egyet fizet, kettőt kap akciót szeretném az unokámmal együtt megvenni.” Döbbent csönd a részemről. 

-És nem tudná esetleg online megvásárolni az online tanfolyamot? Mi online tanfolyamokat tartunk.

-Tudom, de még nincs internetünk, de majd lesz. Most itt állunk az unokámmal, és szeretnénk befizetni. Mikor lesz nyitvatartás? Záhonyból jöttünk.

Úha! Most mi a fenét csináljak? Nem küldhetem haza a Vevőt!

-Egy óra múlva ottleszek, jó?

-Jó. Addig itt leülünk.

Autóba vágom magam, odagurulok, tényleg ott a 70 éves néni és a kamasz unoka a bezárt folyosó előtt. Nyitom az ajtót, beszélgetünk. Mondom neki, hogy tutja-e, hogy nem szólt a telefonja. Mondja, hogy hát igen, most vett egy okostelefont, rárakta a Skype-ot, és az nem akarta az igazságot. Skype-ról hívott. Aztán újraindította a telefont, és lett hang. Amúgy valahonnan Záhony mellől jöttek befizetni. A vonatjegy a néninek ingyen van, Józsikának meg diákjegy.

Kiderül, hogy a néni már egyszer elvégzett egy IT Factorys tanfolyamot nálunk, tíz évvel ezelőtt. Akkor még volt internetje. A vejének. Most neki is lesz! Ezzel megnyugtatott, hogy tisztában van vele, mit vásárol. Lelkiismeretfurdalásra nincs okom, meg fogja venni az Ultimate előfizetést két példányban, magának meg az unokájának, és tudja, is, hogy mit vásárol. Oké.

Mondom neki, hogy most akkor felviszem online a megrendelését, mert nincs más módszer. Csak online értékesítünk. Azt mondja a néni:

-Az áfát nem kérjük, azt ne adja hozzá.

Nem kéri az áfát? Na ezt így még nem hallottam! Pedig kényleteln leszek neki “odaadni” az áfát! Nem vagyunk mi vízvezetéxerelő!

-Mi nem tudunk áfa nélküli számlát kiállítani, erre nincs lehetőség.

-Hát akkor mi nem kérünk számlát.

Nézek ki a fejemből, ilyet itt még nem hallottam nálunk. 

-Mi nem tudunk semmit eladni számla nélkül. Az automata rendszerünkben nincs erre lehetőség.

-Hát az baj. Nekünk csak 120 000 Ft-unk van erre. Itt van a borítékban. Nincs több pénzünk.

Most mi a túrót csináljak? Küldjem el? Záhonyba? Az egyet fizet, kettőt kap ár eleve brutálisan akciós. Hogy oldjam ezt meg?

Hirtelen eszembejut egy megoldás: ki tudok állítani egy 27%-os kedvezménykupont, ami azoknak jár, akik Záhony mellől gyalog bejönnek az irodába befizetni a díjat :) Így teszek. A végén - természetesen - áfás számlát kap a néni, de a bruttó összeg annyi, amennyi pénze volt a borítékban. Win-win.

Így is lett. Akciósan megkapták az akciós akciót. Reméljük, Józsikából informatikus lesz. És a néniből is! :-O

Van valami a világon, amiből minden nap minden egyes ember ugyanolyan mértékben részesedik. Lehetsz szegény, lehetsz gazdag, időből mindenkinkek napi 24 óra jár. Mégis úgy tűnik, hogy egyes embereknek ebből nem jön ki semmi, nem jutnak egyről a kettőre. Másoknak átlagos, keveseknek pedig tízszeres, vagy akár százszoros teljesítmény is kitelik. Hogy is van ez?

Persze mondhatnánk, hogy a prokrasztináció (=halogatás) az oka, és ez nagyrészben igaz is, de nemcsak erről van szó. Jobban mondva bújtatottan persze erről, de a nemhaladók nem feltétlenül tudják, érzékelik, hogy prokrasztinálnak. Ezt onnan tudom, hogy - tapasztalatból. Hiába világít valakiről ezer kilométerről, hogy a semmit pofozza, szinte az egyetlen, aki ezt nem veszi észre, és nem jut a tudomására, az maga a semmit pofozó ember. Ergo a szokásos személyiségfejlesztési mantra, hogyaszongya “ne halogass”, nem hat rájuk, mert ők nem halogatnak. Épp ellenkezőleg, pörögnek, mint a hülye, és úgy nincs semmi látszatja a ténykedésüknek.

Ugyanezt a jelenséget egyébként vállalati szinten is megfigyelhetjük. Attól még, hogy mindenki szorgosan dolgozik egy cégnél, nem feltétlenül jut a cég egyről a kettőre. Simán lehet, hogy minden szorgos munkatárs a semmit pofozza, és még csak nem is tud róla. Sőt, mivel nagyon szorgalmasan és lelkesen pofozza a semmit, ezért még dícséretet is elvár, amit ugyebár csak olyan főnöktől kaphat meg, aki maga sem lát át a szitán. Aki viszont átlát, annak a haja is égnek áll a szorgos tevékenység láttán, és nemhogy nem képes megdícsérni a háton prögőket, de egyenesen arra kéri őket, hogy ezt a remek szórakozást inkább hagyják abba.

Ez persze igencsak demotiváló. De mi mást, mi az ördögöt lehet tenni ilyen esetben? Kócsing? Biztos rossz kócs vagyok, de akárhányszor próbáltam, a lelkes, csillogó szemű rossz pörgést semmiféle pszichojátékkal nem tudtam leállítani. Az én tapasztalatom, hogy ilyenkor ki kell venni az illető kezéből a legót.

Itt azonban egy törésponthoz érkezünk. Dan Ariely TED-es előadása azt a helyzetet boncolgatja, amikor kísérleti személyek értelmes és értelmetlen munkavégzésért pénzt kapnak. https://www.ted.com/talks/dan_ariely_what_makes_us_feel_good_about_our_workIgen, a legós kísérlet. Az alanyoknak Bionicle-robotokat kell építeniük egyre csökkenő pénzmennyiségért, és az egyik esetben megdícsérik őket, és félrerakják a kész robotot, a másik esetben ott az orra előtt szó nélkül szétszedik, amit az imént készített.

Az a durva, hogy mindenki tudja, előbb-utóbb valaki szét fogja szedni a kis robotot, hisz jön a következő alany, annak is építenie kell valamiből. Sőt, előre tudják, hogy a Bionicle-robot építése valójában nem értelmes munka, nem lehet az. De az emberi psziché olyan beteg, hogy még ennek tudatában is másképpen viselkedik, ha a semmi püföléséért, 10 perc értelmetlen munkáért elismerést, vagy közönyt kap.

Én meg a harmadik fázisról beszélek, amikor valakitől elveszed a Bionicle-robotot építés közben. Ilyenkor az illető felmond.

Ha egy szervezet belesodródik az értelmetlen Bionlicle-robotok sorozatgyártásába, onnan már nem lehet emberveszteség nélkül kijönni. Vagyis ember legyen a talpán, aki ha megtudja, hogy amit eddig csinált, az értelmetlen, sőt, az elmúlt 1-2 évben is már értelmetlen volt, ezen túl tud lépni. Nem tud.

Valójában kétféle szervezetről, kétféle vállalati kultúráról beszélhetünk, és a kettő között nincs átjárás, egyikből a másikba nem lehet átmenni. Az egyik az “ezt mindig így csináltuk, most is így csináljuk” mentalitás, amibe egyébként nagyon könnyű belecsúszni, mert a rutin valóban megkönnyíti a munkát. De ebből sajnos egyenes út vezet a “mi ezt mindig így csináltuk, még a Sanyi bácsi mondta, ja ő már tíz éve elment” tudatállapotba, ami egyenlő a szervezet halálával.

A másik a startup-mentalitás. Ahol nincs erőforrás arra, hogy hülyeségeken kérődzzünk. Ahol újat kell teremteni nap mint nap, különben jön a redőnyös, és lehúzza a redőnyt. Ahol a tervek csak arra valók, hogy legyen mitől eltérni. Ahol nincs “kedvenc munkám”, hanem mérés, validálás, és döntés van nap mint nap.

Elsőre azt gondolnánk, hogy ez utóbbi helyen rosszabbul érzik magukat az emberek, mert igen gyakori életélmény, hogy jön valaki, és kiveszi a kezéből a legót. De nem. Egyrészt azárt nem, mert ilyen helyen a kultúra része a mérés, a döntés és a változtatás, és ha ezt tudatosítjuk magunkban, le tudjuk szerelni az ősemberpszichét. Másrészt egy startupszerű környezetben a döntés nem (teljes egészében) felülről jön. A mérésekben bárki részt vehet, és a saját szemével láthatja, hogy amit csinál, a mérések szerint hatékony, vagy értelmetlen. Így a tevékenység megváltoztatásában vagy leállításában is részt vehet. 

Harmadrészt az idő. Vajon melyik munkahelyen tölt el jobb érzés, ha megnézed azt a néhány évet, amit ott töltöttél, és visszatekintesz munkád eredményére? Még akkor is a startup-mentalitás győz, ha menet közben akár a munkád felét ki kellett dobni, mert a másik fele, na az igazi értékteremtő alkotás! Műalkotás!

Már Buddha is megmondta, hogy az út a fontos, nem a cél. És igen, igaza van, ha az utat nem élvezed, a cél is értéktelenné válik számodra. Ám nem szabad ebből a mondásból arra következtetni, hogy az út egy rögzített valami, és annyira fontos, hogy kapaszkodnunk kellene bele. A cél meg csak egy kis plütty, ami nem is igazán kell.

A mai nyugati civilizációban az ember hatni, alkotni, gyarapítani akar, és a modern pszichológia is alátámasztja, hogy ez is a boldogsághoz vezető út, lásd Flow. Céltalanul alkotni utoljára Jackson Pollock tudott, tehát cél kell. Három nagy koponya egy bekezdésben (Széchenyi, Csíkszentmihályi, Pollock), mekkora kirájö vagyok! Ez egy tudományos igényességű cikk tehát!

Ha valaki a fenti mondás miatt (az út a fontos, nem a cél) nem jelöl ki célokat magának, sikertelenné válik. Ha pedig - szintén a fenti mondás miatt - nem képes elengedni egy elkezdett utat, szintén sikertelenség a jutalma. A mai társadalomban minden út temporáris, illékony, követhetetlen, és még betonfal is van a végén, mégis, az emberek többsége inkább a láthatóan hibás, de már megkezdett utat, cselekvéssort, lépéseket követi, megy neki fejjel a betonfalnak, tolja a tolhatatlant, és kapar a lábával az aszfalton. 

Van nekem egy robotfűnyíróm. Ez annyiban kapcsolódik a témához, hogy öregecske már szegény, és picit vak. Van, amikor észreveszi a fű közepén álló barackfát, és van, amikor nem. Ez utóbbi esetben nekimegy, és boldog tudatlanságban nyírja tovább a füvet, de persze egyhelyben, mert a barackfát nem tudja eltolni. A végeredmény egy gödör lesz a kerekei alatt, ahol kapar. Nagy az öröm! Ültethetem újra az a foltot!

Valójában mindannyian bele tudunk esni a barackfa eltolásának hibájába, az egy helyben kaparásba. Én is, te is, és ő is. Ilyenkor megint a cél segít abban, hogy észlelni tudjuk, egyhelyben topogunk. Közeledik a cél? Hát nem. Akkor lehet, hogy egyhelyben kaparunk? Ja igen. Akkor újratervezés.

Célok nélkül nem lehet újratervezni, mert ugyan hová?

-Messze van még Csíkszereda? - kérdezgeti a deák a székely parasztot, zötykölődve mellette a szekéren. Ezerszer megkapja a választ, hogy még messze, mígnem egyszercsak ezt válaszolja a góbé:

-Már messze.

Odalett a cél. A rosszul értelmezett “az út a fontos, nem a cél” a sikertelenség receptje. 

Az út úgy fontos, hogy mögöttünk lesz egy út, amin VISSZANÉZVE elmondhatod magadról, hogy jó kis séta volt. Előrevezető fix út azonban nincsen.

Egy másik ok, ami miatt nem éri el célját, akinek az út a fontos, nem a cél, a következő: planning is priceless but plans are useless. Ezt körülbelül ezer ember mondta elsőként a történelemben a Google szerint, beleértve Churchillt, Madonnát és Tibi atyát is. 

Vagy másképp mondva: bármit tervezel, bármilyen célt tűzöl ki magad elé, az odavezető utat hiába tervezed meg, mert az első lépésben kiderül, hogy valamelyik alapfeltételezésed hibás volt, és jöhet az újratervezés.

Ha Te nem ezt éled meg nap mint nap, akkor járt utakon jársz, és ha ezt teszed, sosem leszel sikeres.

Én azt élem meg minden áldott nap, hogy amit elterveztem, az NEM úgy van. Azért, mert rosszul terveztem? Végül is igen. De csak rossz tervezés létezik, mert senki nem rendelkezik a helyes tervezéshez szükséges összes információval. Az ember feje nem káptalan. (Hanem akkor milyen? Hát kápos! :) )

Vagyis a pofáraesés a sikeresség záloga?! A fentiek szerint igen. Ha a kitűzött célodat egyenesen eléred, az olyan lúzercél, amiért kár volt megmozdulni. 

Egyébként érdekes jelenség, hogy minden ember életében körülbelül kétszer mindenre képes célkövető vadállat vállalkozóvá válik, mégpedig akkor, amikor családot alapít, és amikor lakást vagy házat vesz. 

Emlékezz, mi mindent kellett másképp tenned, és hányszor kellett új utakat keresned, hogy tiéd legyen az a kertes ház! Nem volt rá pénzed, és hülye volt az ügyvéd és volt az ingatlanon egy jelzálog egy halott néni nevére, aki ausztráliában élt és rosszul szerepel a térképadatbázisban és szolgalmi jogot kell adnod az ELMÜ-nek és művelési kötelezettség alá esik és ki kell cseréltetni a vízórát és bővíteni kell 3 fázisra az áramot és nem jönnek a kőművesek, amikorra ígérték. Satöbbi.

Mindezek ellenére igen, meg tudtad csinálni! 86-szor kellett újratervezni? Igen. Pofára estél-e vagy hússzor? Igen! De végül elérted a célodat. Most ott csücsülsz benne. Tehát képes vagy arra, hogy végigvigyél valamit úgy, hogy a cél a fontos, nem az út, és azt is látod, hogy ennek a megközelítésnek hatalmas ereje van.

Hát tedd másokor is :)

Én mindig kísérletezem, mindig olyan célok felé haladok, ahol még nem jártam. Legyen az egy kilátó a Köröshegyi Völgyhídra, egy naperőmű a Tesconak, egy borászat beindítása, a Vodcafé, vagy csak egy új kampány a NetAcademiánál. Ezek mindegyike olyan cél, amit egy előre eltervezett útvonalon KÉPTELENSÉG elérni. Érdemes útvonalat tervezni, de csak azért, hogy amikor jön az első sorompó, az újratervezést rugalmasan, rövid idő alatt meg lehessen valósítani. A kormányba pedig folyamatosan kapaszkodni kell, az utat kismilliószor kell megváltoztatni ahhoz, hogy elérd a célodat.

Hence the cél a fontos, nem az út. Az út egy eldobható, eldobandó temporáris izé.

UI: a kommentben kérték, hogy írjak még egy mondatot a sikertelenről, a céltalanról és a boldogságról. A sikertelen és a boldogtalan nem fedi egymást. A célokat ki nem jelölő, sodródó ember is lehet boldog. Ha valaki elengedi a valóságot, és elmegy krisnásnak, olyan boldog lesz, hogy ajaj! A boldogsághoz egynél több út vezet. A sikerhez viszont csak egy, és az sem út, hanem cél. :)

Miért van az, hogy a legjobb gondolataink mindig pihenés közben jönnek, és sose munka közben? Mindenki ismeri azt a jelenséget, amikor megakad egy feladattal, és hiába veri a fejét az asztallapba, nem jut tovább. Teljesen reménytelen, nincs tovább. Á, hagyjuk is a fenébe! Elmegyek uszodába.

És hopp! Másfél óra múlva egy csodálatos, brilliáns, teljesen újszerű megoldás jut eszünkbe! Csak úgy bejut az eszünkbe! De honnan jött? Egyesek intuíciónak, a múzsa csókjának tartják, mások szerint az Univerzum lépett kapcsolatba velük. Akárhogy is, a helyzet meg van mentve.

Mindenki tudna személyes példákat mondani, én is elmesélek egyet. 2012-ben sikerült eljutnunk a családdal Hawaiira. 

A legjobb dolog Hawaii szigetein a 12 órás időeltolódás Magyarországhoz képest. Ha akartam volna, sem tudtam volna telefonon utasításokat osztogatni, de persze nem is akartam. Úgy egy heti “lebegés” után érintett meg a Zuniverzum, és kezdte súgni, hogy rohadtul nem jól csinálom a dolgokat idehaza. Ennek részleteibe nem mennék bele, de tény hogy amit akkor a múzsa csókolt, hosszúvátú pozitív hatással volt az életemre.

Honnan jön a Zuniverzum csókja? Valójában egy belső hangról van szó, amit teljesen el tud nyomni egy jó kiadós munkahét. 

Az ember evolúciós szempontból egy viszonylag friss állat. Tudata a neocortex nevű agyi állományban lakik, és azt az illúziót kelti a hordozójában, hogy ő egy 100%-ban tudatos lény. Amiről mindenki tudja, hogy nem igaz. Tudja, de tagadja. Avagy vezettél-e már úgy autót, hogy HOPP, egyszercsak odaértél a célodhoz, de fogalmad sincs, hogy hogy kerültél oda, mert menet közben minden kiesett? Akkor nem te vezettél, ugye? De ha nem te vezettél, akkor vajon ki? 

Az a másik te is te vagy, a te "tehén" éned. Ilyen és ehhez hasonló esetekben pont úgy érzékeled a világot, mint a fejlett neocortexszel nem rendelkező állatok. Mint egy tehén. Nulla tudatosság, de mégis, teljes érzékelés. A tehén lát, hall, érez, döntéseket hoz, de nála ehhez nem kapcsolódik a tudatosságnak nevezett tévképzet. Az ember belső tehene amúgy egy sokkal fejlettebb tehén, mint a tehéné. A te belső tehened bizony tud autót vezetni. Egyébként olvasni is. És a te tehened bölcs.

Tudatalattinak hívják.

Az a helyzet, hogy ha folyamatosan a neocortexet pörgeted, a benned élő bölcs tehén nem jut szóhoz. Olyan vagy, mint egy ostoba légy, aki át akar repülni az üvegen. De ha leállítod a felelsleges pörgést, elcsendesedsz, elmész uszodába vagy kirándulni, a benned élő bölcs végre lassan szóhozjut. És mond egy okosat.

És aki nem megy szabadságra, nem jár kirándulni, azzal nem smárol a múzsa?

A Harward Business School híres tanulmánya szerint (Time pressure and creativity in organizations) nem, velük nem smárol a múzsa. De nagyon nem. Sőt, még annál is jobban nem. A tanulmány eredményei szerint ugyanis a neocortex nagyon lassan áll le. Ha jól bepörgeted (time pressure), napokba is beletelik, mire teljesen leáll. Pontosan három napba. A szokásos munkakultúrában viszont a heti szabadidő kettő nap. Vagyis a pörgésed egész év alatt sosem áll le teljesen! Íme hát a "képlet", miért kell szabadságra menned ahhoz, hogy megokosodj!

A tanulmány számait követve úgy döntöttünk, hogy a NetAcademia minden dolgozója számára megadjuk a három nap pihenést. Ettől azt reméljük, hogy ki tudunk törni a sosemgondolkodás ördögi köréből. A négynapos munkahét bevezetésének ez az egyik oka.

Már vártam a kérdést, hogy vajon a négynapos munkahét bevezetése óta eltelt két hónapban mindenki megokosodott-e a NetAcademiánál? A válaszhoz meg kell néznünk, mivel foglalkozik az egyes emberekben titokban ott élő bölcs tehén. Mert egyfelől igen, egészen biztosan mindenki megokosodott ettől a lépéstől, valamilyen területen. De hogy ez a munka területe-e, az kérdéses.

Az egyik kör azt ábrázolja, amit a munkád során csinálsz. A másik pedig azt, ami valójában érdekel. A két kör elmélete, amit én alkottam öt perce, kimondja, hogy csak azon a területen lehetsz okos, ami valóban érdekel. Minden más területen hülye vagy, és az is maradsz. Miért? Mert a bölcs tehénkéd nem foglalkozik vele. Nincs is okos ötlete. Marad a buta légy és a pattogás az üvegen.

Ha az, ami valóban érdekel nem egyezik meg azzal, ami a munkád, buta munkavállaló maradsz. És azok, akiknél ez a két kör fedi egymást, összesúgnak a hátad mögött, hogy hogy lehetsz ennyire vak és bátor.

Ha a két kör metszi egymást, hiperokos vagy, illetve alkottunk rá még egy terminológiát, ez a “mindig csak a munka” állapota. Mindig csak a munka, mert amikor nem dolgozol, a bölcs tehened továbbra is az őt érdeklő, tehát a munkával kapcsolatos töprengéssel tölti az idejét. Mindigcsakamunka állapotban hiperokos vagy, már értjük, hogy miért.

A “mindig csak a munka” egy érdekes állapot. Én harminc éve ebben élek. Mondhatjuk, hogy sosem pihenek, de azt is mondhatjuk, hogy mindig olyasmivel foglalkozom, ami érdekel, és ami fontos számomra. Akiket ismerek, mindenkiről meg tudom mondani, milyen közel van egymáshoz a két kör.

Most már látjuk, hogy automatikusan nem mindenki okosodik meg egy négynapos munkahéttől. Ahhoz még valami kell: a dolgozók érdeklődési köreit közelebb kell húzni a munkájukat reprezentáló körhöz. Hogyan?

Vizsön!

A vizsön teszi érdekessé, vonzóvá a feladatot szinte bárki számára. Ismerjük a három kőműves történetét? Egymás mellett dolgoznak az építkezésen. Az egyikük úgy gondolja, téglákat rak malterre. Az ő fala girbegurba lesz. A másik úgy gondolja, falat húz fel. Az ő fala egyenes lesz, de nem oda fog kifutni, ahová kellene. A harmadik azt vallja, ő katedrálist épít.

Ismét egy személyes példa: szinte bármennyi ideig, akár napokig is képes vagyok egy sötét, hideg pincében vadidegeneknek ingyen borospalackot dugózni, mert látom, hogy ebből egy nemes ital lesz majd valakinek az asztalán egy hangulatos vacsoránál. Implicite tudom, hogy ehhez a célhoz hogyan kell dolgoznom. Mellettem három általánossal rendelkező egyének dugóznak, és mindent elhibáznak. Nem látják az összképet. Nem látják, hogy mire megy ki a játék.

Engem nem kellett vezetni azért, hogy megértsem a borospalack dugózásának mélyebb értelmét. Őket kellett volna. Engem érdekelt, magamtól is rájöttem a mélyebb értelemre. Őket nem érdekelte, talán képzéssel sem mentünk volna velük semmire.

Magasabbszintű munkánál elengedhetetlen, hogy a vezető felépítse, életbentartsa, ismételgesse a vizsönt, hogy a napi csatazajban ne vesszen el a cél, és ne váljon a munka öncélú, felesleges pörgéssé. Mondogatnia kell, mert a dolgozók emlékezetében meg tud fakulni egy fél éve nem hallott vizsön. Ismételgetni kell, mert nincs olyan, hogy gondolatolvasás.

A vezető feladata nehéz feladat. Nemcsak a beosztottjait kell a körön belül tartania, hanem önmagát is. Sőt, elsősorban önmagát. Ezen a területen 15 évig nem bírtam összekapni magam. A vízióval kapcsolatban például a gondolatolvasásos átvitelt valósítottam meg, nulla sikerrel. Addig a bizonyos Hawaii útig.

Akiről bebizonyosodik, hogy nem érdekli az adott cégnél létező vizsön, azt el kell távolítani a cégtől. Van ilyen. Ez egy teljesen természetes dolog. Nem mindenkit érdekel az egészségügy, az energiatermelés, az állattenyésztés, a hajózás vagy az oktatás. Én semmi pénzért nem lennék kutyakiképző, oda ne vegyetek fel! Ez így van rendjén. És ha valaki agyban máshol jár, nem lesz nálunk okos. Nem nálunk lesz okos. 

Akinek más az élete, de nem mer váltani, a saját érdekében nekünk kell eltávolítani a cégtől. Ez nem gonoszság, hanem segítség. Az emberek 90%-a nem mert váltani. Segíteni kell nekik a saját életük rendberakásában.

Még egy fontos dolog a négynapos munkahétről: ahhoz, hogy valósággá váljon, és az ötödik napot ne a négy napon felgyülemlett kosz eltakarításával töltsük, jelentős hatékonységnövelésre van szükség. Hogy ez lehetséges-e? Hozzáállás kérdése. Ha minden úgy csinálunk, ahogy évek óta csináljuk, akkor nem. Ha minden tevékenységet megkérdőjelezünk, hogy értelmes-e azt és úgy csinálni, vagy inkább abba kellene hagyni, akkor igen.

Jelenleg én vagyok a NetAcademia ügyfélszolgálatosa és tanfolyamszervezője. Two in one. Abból a célból vettem át ezt a két feladatot egy hónapra, hogy tizedére csökkentsem az ehhez szükséges munkaidőt. Igen, a tizedére. Hogyan? Lustán! Semmit, de semmit nem vagyok hajlandó megcsinálni, aminek nincs oka! Ezt mindig így csináltuk? Nem érdekel!

Csak egy példa: 2004 óta minden papírszámla érvényes aláírás és pecsét nélkül. 14 éve ez a helyzet. És mi mégis papírszámlákat látunk el hullámvonallal (=aláírás :) ), és adunk postára? Nem, ezt többé nem. Ilyen példát tucatjával tudnék sorolni.

A négynapos munkahét, és a megokosodás feltétele, hogy felelsleges hülyeségeket többé nem csinálunk. Döbbenetes, idővel hogy felszaporodik a felesleges hülyeség a munkafolyamatokban. Kukába vele!

Oszd meg, és/vagy küldd el a főnöködnek, ha felesleges pepecselésnek tartod, amit csinálsz. Mondd meg neki, hogy szeretnél érdemi munkát végezni, és ezért azt javaslod, hogy (...)-t a jövőben ne így csináljátok, hanem úgy, mert úgy hússzor gyorsabb.